Életkor táblázat:

Szinte teljes a sötétség, de néha egy-egy adag narancssárga apró kis szikra világítja meg a pince szobát. Az alap zenét egy gépezet hangja adja, ami a szikrákkal egy ütemben érdesen felzúg. Freddy Krueger egy tipikus barkácsasztal fölött görnyed, koncentrálva egy hosszú, még nem tökéletességig élezett penge formálására az elektronikus köszörűgépen. Olykor felemelve szemügyre veszi munkáját elégedetten hümmögve és bólogatva, mit sem törődve az izzadtságcseppekkel amik a homlokám gyöngyöznek, majd szépen lefolynak, végig az orrnyergén egészen orra hegyéig, aztán lecsöpögnek a földre. Meleg van a műhelyben, ezért is nem visel mást, csak egy fehér férfi majót és sötét színű rövidnadrágot.

Annyira bele van merülve a munkába, hogy észre sem veszi, mikor a pincébe vezető lépcsősor tetején kinyílik az ajtó és egy kislány lépked le kíváncsi fejjel, a korlátba kapaszkodva.

-Apu...?

Freddy meglepődve pördül meg, majd elmosolyodik és lekapcsolja a gépet.

-Mit csinálsz? Olyan meleg van...-Melanie kérdő tekintettel sétál hozzá. –Alig lehet itt látni valamit...

-Csak dolgoztam mazsolám, mindjárt kinyitom az ablakot...

-Jaj ne szólíts már így...-duzzogó pofi. –Nem szeretem...

Freddy felnevet, mint aki nagyon is jól ismeri ezt a reakciót és direkt használja a becenevet, közben felkattintja a villanyt a helyiségben, amitől ugyan nem lesz sokkal világosabb, de azért lehet már látni a műhely berendezését és „dekorációkat” is. Ahogy az megszokott, mindenféle szerszám megtalálható itt, még kertészkedéshez szükségesek is, de mellettük szokatlanabb darabok, mint különböző méretű kések és pengék, szögesdróttal felfegyverzett baseballütő, ostor, láncok stb. is helyet kaptak. Melanie körbepillant, majd elmosolyodik és aranyos mozdulattal apjához szökken átölelve derekát.

-Annyira szeretem itt! Olyan érdekes!

-Hmm ha te mondod...-Freddy is fél karját lánya köré fonja, vállán nyugtatva kezét. –De ugye nem szóltál erről senkinek...?

Melanie pislogva néz fel rá: -Nem szóltam! Nem is lenne kinek...-motyogja csalódottan másfelé pillantva.

-Akkor jó...Milyen volt ma a suliban?

Melanie vállat von, majd érdeklődve figyeli a köszörűgépet és a barkácsasztalon sorakozó pengéket. Freddy követi tekintetét, majd büszkén mosolyogva indul az asztalhoz.

-Ez neked készül, ez lesz a születésnapi ajándékod...

-Oooh ajándék?? –Melanie is kíváncsian az asztalhoz somfordál, majd lábujjhegyre állva szemléli közelebbről az asztalon a tárgyakat.

-Igen, de még nincs kész, úgyhogy el a kezekkel. –apja vigyorogva néz le rá.

-De apuci...milyen meglepetés ajándék ha már láthattam? Nem vagy valami jó a titoktartásban...-motyogva néz fel rá, még ajkát is csücsörítve, duzzogva.

-Túl sokat okoskodsz! –Freddy ismét felnevet, aztán lehajolva hozzá játékosan megérinti kesztyűjének egyik karmával Melanie orrát. –És így jár az, aki beleüti az orrát amibe nem kellene. Mellesleg hamar megöregszel.

-Neeeem is öregszek meg! Beeee! –a lány kiölti nyelvét, majd nevetve felrohan a lépcsőn becsapva maga után az ajtót.

Freddy vigyorgova néz utána, majd fejét csóválja, elgondolkodva.

***

-7 évvel ezelőtt-

-Mesélés Freddy szemszögéből-

Az éjszaka, mindig is a kedvenc időszakom volt. A rémálmok ideje! Az én szakterületem. És a félelem, oooh az édes félelem...De a tűz...a tűz veszélyes és forró...Gyűlölöm!! Miért és hogyan kerültem ide?! Ennek nem így kellett volna történnie! Egyszerű munka, semmi több: rémálom és halál, kész! Az a ribanc...

-Ezt kapd ki Krueger!

Arra eszméltem, hogy egy óriási benzines kanna repül felém, de még utolsó pillanatban sikerült félreugranom az útjából. A kanna a falnak csapódott, benzin fröccsent szét mindenhova, csak még erősebben táplálva a már lángokban égő szobát. A hirtelen támadt erős hőtől kirobbant az ablak...A nő sikoltott egyet, majd kirohant az ajtón becsapva maga után.

-Ez...nem lehet igaz! Nem normális! –tágra nyílt szemekkel néztem körbe, ahogy a tűz lassan mindent elkezdett felemészteni körülöttem, vészesen közeledve felém. Heh félelem, ilyet se éreztem már nagyon régen...Elkapom! Most vége lesz! Ezért megfizet!!

Kirúgtam az ajtót, ami ki is tört a tokjából és karmos kesztyűm felemelve kiléptem a folyosóra. A hátam mögött pattogó tűz hangjához egy csecsemő sírása csatlakozott, valahonnan a házból... A lángok hőjét a hátamon éreztem, a fény pedig megvilágította az emeleti részt, a szemközti szobákat, mindenhol csukott ajtók...

-Daphne...? Hol bújkálsz kismalac? –éreztem ahogy elönt az ismerős gonoszsággal keveredett izgalom, ami minden egyes alkalom előtt jelentkezik. Nem lehet betelni ezzel az érzéssel, olyan mámorító!

A folyosón lépkedve a korlát mentén, lopva lepillantottam az emelet alatti részre, ahol a nappali sötéten tátongott, de mozgásnak semmi jele! Hirtelen éles csipogó hang nyomta el az összes többi zajt, a házban beindult a riasztó. A szobából hömpölygő füst az oka! A tűzoltók hamarosan itt lesznek...Hova tünt az a kis kurva?? Nincs sok időm! Vissza kell térnem az álomvilágba míg nem késő...

-Itt kell lennie! Nem mehetett messze olyan gyorsan! –idegesen fordultam meg és indultam vissza, a lángok felé, célba véve a szomszédos helyiséget. Berontva, kiderült, hogy ez a fürdőszoba! Lassan körbenéztem...utálom, hogy a valós világban olyan esetlen vagyok akár egy sima, rohadt halandó! Minden érzékem olyan...átlagosnak mondható.

-Megvagy! –egyetlen kézcsapással téptem le a zuhanyfüggönyt és...tévedtem! Nincs itt!

Mérgesen mordultam fel és már készültem valami cifrát káromkodni, amikor trappolást hallottam mögülem. Gondolkodás nélkül fordultam meg és vetődtem ki a folyosóra, elkapva félúton az áldozatom karját, letépve pizsamájának ujját és vele együtt jókora, szép sérülést okozva neki!

A nő vérfagyasztóan felüvöltött a földre esve a lángok közé, amik már a folyosóra is kijutottak. Fájdalmában karját markolászva másik kezével, halálra rémülve próbált hátrafelé kúszni, mindvégig szemeimbe nézve. Álltam a tekintetét gonoszan vigyorogva, közben félre hajítottam a kezemben maradt anyag darabot. Lassú léptekkel indultam felé.

-Oh Daphne...igazán kitettél magadért. Micsoda fogadtatás! Még a saját házad is felgyújtottad, csak hogy megpróbálj átjárni az eszemen...-tártam szét karjaim drámai módon.

-Rohadj meg Freddy! Ha én meghalok, te is velem jössz! –szinte vicsorogva förmedt rám, könnyektől áztatott arccal, karjából ömlött a vér a padlóra. Gyönyörű látvány...De az utcáról vészesen közelről vijjogtak fel a szirénák, mindjárt itt lesznek! Odalent valaki hirtelen dörömbölni kezdett a bejárati ajtón:

-Daphne! Daphne nyisd ki!!

Hát senki nem tud a maga dolgával törődni?? Miért kell közbeavatkozni?!

-Conner! Conner menj innen! –tehetetlenül zokogott fel, ahogy továbbra is a földön kúszva, hátával elérte a folyosó végén található helyiség ajtaját. –Neem...ennek, nem így kellett volna történnie...-fejét ingatva, tekintetével kutatva nézett körbe.

Pontosan előtte álltam meg, föléje magasodva. Mögöttem már az egész korlát égett, sőt a füsttől már látni is alig lehetett. A tűzoltók szirénájának hangja pontosan a ház mellett állt meg, odalentről ismét kétségbeesett, sürgető kiáltások...Olyan szívesen játszadoznék még, de ütött az órája!

Felnevettem: -Igazad van, nem így kellett volna történnie, de átírtam a forgatókönyvet!! –azzal teljes erővel lesújtottam jobb karommal, mereven tartva fém-karmokban végződő kesztyűs kezem és óriási puffanással az ajtót találtam el!? Hova lett?? Meglepődve kaptam hátra fejem, a botladozó nő után pillantva, aki vércsíkot húzva maga után menekült egyenesen a tűzbe!

-Ááááááh! –dühösen rántottam ki az ajtóba ragadt kezem, nagy lendülettel indulva a szökevény után, de...a tűz! Teljesen bekebelezte már az egész emeletet és már a lefele vezető lépcsősort is hatalmába kerítette! Ez...nem lehet, nem mehetek így utána...megszökik!

BUMM!...BUMM!...Aztán reccsenés és újra BUMM! A bejárati ajtó betörő hangjára tértem magamhoz pillanatnyi zavaromból.

-Daphne!?

Most vagy soha, nem engedhetem el! Senki nem menekülhet Freddy Krueger elől! A tűzbe vetve magam, a lángok között áttörve, segítségemre volt a földre csepegett véres vonal nyoma, ami egészen az egyik szobáig vezetett. Az ajtó tárva-nyitva, itt is minden lángokban, vakító és fullasztó füst mindenhol és a csecsemő fülsiketítő bömbölése...

-Oltsák a tüzet!! Az emeleten vannak!...Nem lehet feljutni!!

Mikor végre kitisztult a látásom pár pillanatra, egy gyerekszoba, gyerekágy, benne egy bébi, lángoktól marrva vergelődött és csak sírt és sírt...

-Az Istenért, oltsák már!!

-Nem mehet be uram, életveszélyes!

-Álljanak félre! Daphne!!

Közelebb léptem a gyerekágyhoz, és nem tudtam levenni a szemem róla. Lépésről, lépésre közelebb és közelebb...

-Daphne?! HOL VAGY??

A lépcsőn közeledő botladozó lépések zaja, közelebb és közelebb. Lehajoltam, kesztyű mentes kezemmel megérintve a csecsemő orcáját, a tűz hirtelen kialudt rajta és körülötte.

-Katherine...?

-Ne...khh...-a földről egy erőtlen, elhaló női hang szólalt meg.

Lepillantva lábam mellé láttam még, ahogy az eredeti tervem célja: a padlón vértócsában fekvő áldozatom szemeiből távozik az élet fénye, üvegessé vált a tekintete. Az szobaajtó irányából kétségbeesett hang kiáltott fel:

-NEEEE!!

Tekintetünk egy pillanatra találkozott a tűztől kissé kormos és megégett öltözetű fiatal férfiéval, aztán semmi. Megszüntek a hangok, a hőség, a füst. Üresség, árnyékok, sikolyok és sötétség keveréke. Az álomvilág, ahol teljesen megfeledkezhetek magamról, ebben az édes, nyugtató, gyógyító és mindent kitöltő űrben. Egyszerre érzem a körülöttem örvénylő rémálmok tengerét, ahogy hol itt, hol ott rémképek villanak fel az egyaránt alvó emberek és szörnyek álmaiból is. Bármikor, bármelyikbe beléphetek és irányíthatom azt, saját kedvemre formálhatom és elintézhetem, hogy az álmodó örökre álomba merüljön...Szeretem ezt a helyet, olyan mintha a második otthonom lenne, itt sokkal nagyobb biztonságban lehetek, mint bárhol máshol! Sok időt töltök itt pont emiatt, meg aztán szórakoztató is belesni mások álmaiba. Most viszont nem vagyok egyedül...

-Katherine! –lepillantottam a karjaimban alvó csecsemőre. Nem, ez nem ő. Nem lehet ő! Mégis hogy lehetne ő?? Teljesen megboldondultam! Csakis az a kibaszott ribanc lehet az oka, meg a csapda amibe óvatlan belesétáltam és átvitt az élők világába!

De akkor mégis minek hoztam magammal ezt a gyermeket? Csak mert a lányomra emlékeztet, akit jogtalanul elvettek tőlem...? Igen, a rövidke fekete haja, de fél teste összeégett, súlyosan...Heh, még hasonlít is rám...

-Hmm, milyen békésen alszik ebben a világban...-megjegyeztem halkan elmosolyodva. –Sajnálom pici lány, ha kiviszlek innen meghalsz...

Ilyen sérüléseket képtelen lenne túlélni, talán ha...De hirtelen észhez tértem: mi a kurva életet csinálok?! Gondoskodni akarok egy hülye tyúk fattyú kölykéről??

Elengedtem a gyermeket, aki szép lassan távolodni kezdett tőlem, ahogy a sötétség mohó csápjai elkezdték körbefonni és felemészteni. Komoran, hideg ábrázattal figyeltem, aztán résnyire összehúztam szemeim. Túl könnyű ez a halál, többet, fájdalmasabbat érdemelne! Már csak azért is fizetnie kell, amit az anyja tett velem! Az a sok vesződés, a sok borsó amit az orrom alá tört!

~Nem történhet ez meg többé...Katherine...nem engedhetem ezt meg magamnak...Katherine...nem vehetnek el újra tőlem!!~

Ahogy újra karjaimba öleltem a már szinte teljesen eltünt kislányt, a sötétség azonnal szertefoszlott körülötte. Semmit nem vett észre az egészből, tovább aludt, simán meghalt volna…

-Mit csináljak veled...? –sóhajtva pillantottam körbe, tekintetem néha pihentetve egy-egy rémálom képen, aztán behunyva szemeim, megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan is nézett ki egykoron az a szoba?

A tér máris torzult, formálódott körülöttünk és eltünt a sötétség. Kissé hányingerkeltő, rózsaszínben pompázó gyerekszobában találtam magam. Az ablak felől napsugarak borították barátságos hangulatba a kicsi helyiséget. Közvetlen az ablak mellett egy fehér színű, kényelmesen berendezett kiságy, plüss játékokkal, az ágy fölött csüngő állatkás körhinta. A szobában még több, kisbabákhoz szükséges kellék sorakozott.

Az ágyhoz lépve óvatosan fektettem bele a babát, figyelve ahogy alszik. Még sokáig fog aludni, de nem baj. Itt az álomvilágban, megállt az idő számára, közben viszont magába szívhatja ugyanazt a lelki táplálékot, amit én magam is kinyerek a rémálmokból! Az segíteni fog neki, hogy megerősödjön és begyógyuljanak az égési sebei, bár a hegek megmaradnak...

-Szép álmokat Csipkerózsika...-halkan felkuncogtam az ágy védőrácsainak tetejére könyökölve. –Nem is rossz név, nem igaz? –figyelve az alvó csecsemőt megráztam fejem. –Áh, nem! Az túlzottan hercegnős, ha esetleg szőke lenne, de ilyen sötét, fekete hajjal...

Szórakozottan ujjammal megemeltem apró kezét, amit valószínűleg reflexből, de megszorított. Úgy néz ki sok benne az életerő...vagy a sötét erő?

-Sötétség...-sokatmondó gonosz mosoly terült el ajkamon. –Igen, a sötétség: Melanie. Te leszel az én kis sötét hercegnőm, és te nem árulod el apát, igaz...?

***

Az idő lassan múlt, túlságosan is! Azonban minden nap ellenőriztem munka után az apróságot, aki kitartóan az igazak álmát aludta. Tudtam, hogy egy nap, mikor teljesen rendbe jön a szervezete és már képes lesz életben maradni az álom börtönön kívül is, újra apai cipőbe kell lépnem és gondoskodnom róla, tanítanom stb. Bevallom rettegtem az elképzeléstől, hogy megint el kell játszanom ezt a szerepet, de egyben izgatott is voltam! Ez a fajta izgatottság teljesen más, mint amikor egy áldozatot vadászhatok le és szórakozhatok vele, sőt egészen különbözik az egyéb fajta izgalmaktól is...De most minden másképp lesz! Sokkal óvatosabb, figyelmesebb leszek és nem egedem, hogy bárki is hozzáérjen, vagy hogy elvegyék tőlem!

Egy nyári délután történt, hogy belépve a gyerekszoba képzetbe, Melanie az ágyban üldögélve várt rám, sikerült felhúznia magát ebbe a pozícióba a kiságy rácsaiba kapaszkodva. Meglepődtem, ahogy ő is, ez látszott az arckifejezésén, de aztán gügyögve nyújtotta ki kezeit a rácsok között. Így már elhagyhatta az álomvilágot, átvittem az élő szörnyek világába, a saját házamba, ahol már előzőleg gondoskodtam egy gyereknek megfelelő szobarész kialakításáról. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy a kislány nagyon intelligens, hamar fejlődik és tanul. Könnyű volt elszórakoztatni mindenfélével, egy ilyen alkalommal eszméltem rá arra is, hogy vonzódik a tűzhöz...Ironikus és bosszantó, de úgy tűnik, hogy még az égési fájdalom sem tántoríthatja el ettől az imádattól ami a szemeiben csillan meg a lángok láttán. Még akkor is ha csak a tűzhely vagy egy öngyújtó lángja az. Körültekintőnek kell lennem ezzel kapcsolatban!

***

-Apaaaa, csíjkeee!

Vállam fölött mosolyogva pillantottam hátra az etetőszékben rúgkapáló lányomra, aki már két évesen is alig bírt magával. Imádja a csípős szósszal öntözött csirkehúst.

-Mindjárt kész, türelem...

-Naaaaaaaa! Umpf! –duzzogva hagyta abba a mocorgást ledobva a műanyag tányérját a földre.

Felnevettem, mert „kicsi a bors, de erős!”, mennyire igaz! Hozzászoktam már a jelenlétéhez, a mindennapokhoz, de ettől eltekintve, mindig sikerül valami kis újdonsággal meghökkenteni, mint ahogy a tegnap éjjel váratlan módon felbukkant mellettem az álomvilágban! Igen, úgy tűnik még számomra is kifűrkészhetetlen hatalommal bír az a világ, és az a kb. fél év amíg Melanie felépült...jóval nagyobb hatással volt rá, mint gondoltam volna, mivel megkapta ugyanazt a képességet, ami nekem is van! Bár egyelőre még képtelen felfogni a lényegét, vagy egyáltalán irányítani azt, de ez majd később...

***

-Jelen-

-...mindkettőnknek a hasznára válik. –Freddy utolsó simításokat végezve emeli fel megszemlélve egész napos munkájának gyümölcsét: a gyerek méretű, pengés, fekete színű kesztyűt. –Tökéletes! Már csak ki kell próbálni, hogy elég éles!

-Apaaa! Kész a vacsi! –a lépcsősor tetején ismét Melanie jelenik meg az ajtóban. –Mindjárt kezdődik a foci meccs is! Siess! –cukin mosolyogva szökken egyet.

-Rendben! Akkor a nappaliban eszünk. –mosolyogva teszi le a kesztyűt letakarva egy darab ponyvával. /Majd holnap foglalkozom vele.../

-De előtte moss kezet! –Melanie vigyorogva rohan ki az ajtón.

-Rendben, rendben...mióta lettél te ilyen házias? –Freddy nevetve csukja be maguk után az ajtót.–Holnap éjjel ellátogathatnánk az álomvilágba...rég jártál már ott velem...